Publikációk

A magyar királyi honvédség rádiói II.

Közel tíz esztendős múltra tekint vissza a Magyar Honvédség Altiszti Akadémia és a HA5KDR Budapest Fővárosi Rádióamatőr Klub együttműködése. Mondhatjuk úgy is, Szentendrén a katonai-civil együttműködés fajsúlyos valóság, melyből mind a két fél profitál.

Talán magyarázni sem kell, hogy most, a koronavírus járvány nyomán támadt veszélyhelyzetben az eddiginél fokozottabb feladatok hárulnak mind a honvédség alakulataira, mind a klub tagjaira. Ugyanakkor az is igaz, hogy pont e kiélezett időszakban lett kiemelt szükség olyan kölcsönös szolgáltatásokra, melyek kissé oldják az emberekben óhatatlanul meglévő feszültségeket. Az Akadémia honlapján induló, időben nem korlátozott - s akár távoktatásként is felfogható - cikkfolyam e célt, azaz a pihentetést és a tudományos ismeretterjesztést igyekszik szolgálni.

Következzék tehát a Magyar Királyi Honvédség (MKH) második világháború előtt és alatt, a szárazföldi- és repülőerőknél alkalmazott rádióinak leírása. Fontos részlet, hogy mi nem a megszületés, hanem a számsorrendet vettük alapul, de ha van információ, az egyes cikkekben jelezzük, hogy melyik eszközt mikor hozták létre.

Még egy lényeges apróságot le kell szögezni: az úgynevezett aktív elem az összes eszközben az elektroncső. Nem is nagyon lehetett máshogy, mivel a tranzisztort csak a második világháború után fedezték fel. Tehát ha az egyes cikkekben fűtő- anód és rácsfeszültségről írunk, akkor az a korabeli katonai szlengben uborkásüvegnek is mondott elektroncsövek Voltban kalibrált adatait jelenti!

Következzék tehát az R/2 - míg a korábbi, az R/1 és R/1a berendezésekről szóló írás itt érhető el.

Az R/2

Ugyan a sorban a második, de a hajdani fejlesztési rendben a harmadik elem volt az R/2-es rendszeresítése. E berendezés gyakorlatilag a minap tárgyalt R/1 nagyobb teljesítményű ellenállomása, egyszerűbben fogalmazva testvére volt: hullámterjedelme (611-677 folyószámon, azaz 4.987-től 7.250 Khz-ig) és üzemmódja (Amplitúdó-modulált távbeszélő és távíró) megegyezett azzal. A közös hangolású adó-vevő egy fémdobozban kapott helyet, tömege csaknem tizenhat kilogrammot tett ki. Táplálása egy százhatvan Voltos anód és egy öt Voltos fűtőtelepről történt – amennyiben kezelői ügyeltek arra, hogy az adás és a vétel aránya ne haladja meg az 1:4-et, egy garnitúra áramforrással száz óráig lehetett bekapcsolva tartani. Fő tervezője Kerényi István katonatiszt volt.

Az R/2 adó-vevő

A rádióból érkező jelek a korábban már bevált, rugalmas acéllapokból összeállított keretantennára jutottak. Amennyiben ezek a katonák egymásra irányították, hatótávolsága saját típussal AM-ben sík terepen kétezer, hegyvidéki környezetben ezer méter volt. Távíróban ugyan ezeket a viszonyokat figyelembe véve háromezer és ezerötszáz méter adódott. Ha az R/2 R/1-el létesített kapcsolatot, úgy bármilyen üzemben és földrajzi körülmények között ezer-ezerkétszáz méterre tudtak vele elszólni eleink. Mindenképp érdemes ide iktatni: teljesítménye csekély 0,25 Watt volt – összehasonlításképp: egy zseblámpaizzó kettő-négy Wattot fogyaszt, ám az ember legfeljebb csak néhány méterre lát el vele.

Kezeléséhez egy fő kellett, telepítése gyakorlott bakával másfél-két percet vett igénybe – ám ha nem csak rövid periódusokban, hanem több órán át egy helyről használták, a kifáradás miatt három embert osztottak mellé. Háton, országos járművön, lovon (úgynevezett középsaroglyán) és gépkocsin is lehetett szállítani.

Még egy lap a HTI könyvéből

Forgalmazáskor tilos volt a keret irányába állni, de az sem tett jót neki, ha szuronyt vagy sisakot raktak a ládájára. Érdekességként elmondható: egykorú szemtanúk beszámolója szerint Budapest ostroma során néhány alakulatnál levették róla a keretantennát, s helyette hosszú drótot csatlakoztattak a hüvelyekbe. Az átalakítást nem központilag rendelték el, hanem öntevékeny rádióamatőrök hajtották végre. Így az R/2 hatótávolsága többszörösére nőtt – az már más lapra tartozik, hogy a telepek hamar elfogytak, s mivel azokat a harcok alatt pótolni nem tudták, a jó ötlet sajnos nem sokat ért.

Fejlesztése 1936-elején indult, s az eredményes csapatpróbák után 1937-ben már rendszerbe is állították. Gyalogzászlóaljaknál, géppuskás és kerékpáros századoknál használták – zászlóaljanként és századonként egy-egy darabot. Az R/2-t a Standard Villamossági Rt. és a Telefongyár Rt. állította elő kilencszáznyolcvanhat Pengős egységáron. Egy, a Magyar Királyi Haditechnikai Intézet által 1943-ban összeállított jelentés alapján tudható, összesen ezerhatszáz-kilencven ilyen rádiót vett át a honvédség. A gyártásra való felkészülési idő a megrendeléstől számítva fél esztendő volt, s utána havonként nyolcvan-száz készüléket adtak át a Daróczi úti Híradó Szertárnak.

R2-kapcsolása

Az R/2 adója egy LO-410 típusú ikercsővel (titkos katonai jele: 5) volt felépítve, amelynek egyik oldala, mint a jeleket előállító oszcillátor, másik fele pedig modulátorként működött. Amennyiben távíróüzemre kapcsolták, az anódfeszültséget szaggatták meg a Morse-jelek ütemében. Négyfokozatú vevője a kor színvonalán álló, úgynevezett szuperheterodin elven működött. A TKK-2 és TKK-4 jelű csövek fedett katonai kódja 2 és 7 volt. Tervezői már a hitelesítésre is gondoltak: ezt szolgálta a koppantás. E furcsa hang akkor keletkezett a fülhallgatóban, amikor a kisugárzott jel és a mérőfrekvencia megegyezett. Amennyiben a távírász a koppanást nem ott hallotta, ahol várta, akkor egy külön, a rádióhoz bőrfüllel hozzákapcsolt kulccsal pontosítani tudta a skálát. Mindez – értve alatta a korrekció lehetőségét – harci körülmények között óriási előnynek számított, hiszen nem kellett folyamatosan (és találomra) keresgélni a parancsnokságot vagy a szárnyakon küzdő csapatokat, hanem azok mindig azon a folyószámon álltak, ahová előzőleg megbeszélték. (A modern katonai rádiózásban ezt a módszert hívják keresés és utánhangolás nélküli összeköttetésnek. Igaz, a mai berendezések már messze pontosabbak, mint elődjeik – ám nem szabad elfelejteni, a korban jónak számító paraméterekkel bíró R/2-t egy olyan állam hadseregének mérnökei fejlesztették ki, amelyet mesterségesen igyekeztek elzárni a legújabb katonai-tudományos eredmények használatától és alkalmazásától.)

Szóbeli közlések szerint 1942 végén újabb másfél ezer darabos szériára adott megbízást a minisztérium, ám az üzemek a nyersanyaghiány miatt először hallani sem akartak a megrendelésről. Idővel mégis sikerült velük egyezségre jutni, de az érintett társaságok így is csak 1944 elejére ígérték az első példányokat, legkevesebb másfél ezer pengőért. Ez lett az úgynevezett R/2a, amelynek áramforrása egy százhúsz Voltos anód és egy 1,25 Voltos fűtőtelep volt. Erről egy a négyes adás-vétel arány mellett hetven órát tudott működni. Hatótávolsága duplája volt elődjének. Az a-változatból az ismert politikai és katonai okokból legfeljebb néhány száz készülhetett. A termelés ellen hatott, hogy a hozzávaló alkatrészek többségét Németországból kívánták beszerezni, ám a partner maga is szorult helyzetben volt, így alig-alig szállított. E sorok írójának tudomása szerint az R/2a-ról sem kapcsolási rajz, sem fénykép nem maradt fönt. (A szerző éppen ezért arra buzdítja olvasóit, amennyiben akad ilyen anyaguk, osszák meg vele.)

A Magyar Királyi Honvédség Rádiói III.

Közel tíz esztendős múltra tekint vissza a Magyar Honvédség Altiszti Akadémia és a HA5KDR Budapest Fővárosi Rádióamatőr Klub együttműködése. Mondhatjuk úgy is, Szentendrén a katonai-civil együttműködés fajsúlyos valóság, melyből mind a két fél profitál.

Talán magyarázni sem kell, hogy most, a koronavírus járvány nyomán támadt veszélyhelyzetben az eddiginél fokozottabb feladatok hárulnak mind a honvédség alakulataira, mind a klub tagjaira. Ugyanakkor az is igaz, hogy pont e kiélezett időszakban lett kiemelt szükség olyan kölcsönös szolgáltatásokra, melyek kissé oldják az emberekben óhatatlanul meglévő feszültségeket. Az Akadémia honlapján induló, időben nem korlátozott – s akár távoktatásként is felfogható – cikkfolyam e célt, azaz a pihentetést és a tudományos ismeretterjesztést igyekszik szolgálni.

Következzék tehát a Magyar Királyi Honvédség (MKH) második világháború előtt és alatt, a szárazföldi- és repülőerőknél alkalmazott rádióinak leírása. Fontos részlet, hogy mi nem a megszületés, hanem a számsorrendet vettük alapul, de ha van információ, az egyes cikkekben jelezzük, hogy melyik eszközt mikor hozták létre.

Még egy lényeges apróságot le kell szögezni: az úgynevezett aktív elem az összes eszközben az elektroncső. Nem is nagyon lehetett máshogy, mivel a tranzisztort csak a második világháború után fedezték fel. Tehát ha az egyes cikkekben fűtő- anód és rácsfeszültségről írunk, akkor az a korabeli katonai szlengben uborkásüvegnek is mondott elektroncsövek Voltban kalibrált adatait jelenti!

Következzék tehát az R/3 és az R/3a - míg a korábbi, az R/1 és R/1a, az R/2 berendezésekről szóló írások itt érhetők el.

Az R/3 első terveit 1932-ben vetették papírra a Haditechnikai Intézet és a Rádiószertár munkatársai. Főbb műszaki jellemzői szerint frekvenciaterjedelme 2.570-5.010 Khz, azaz 293-613 folyószám közé esett. Ez gyakorlatilag a 116,7-től 59,8 méteres rövidhullámú tartományt jelentette. A már létező R/1-es készülékkel három, s az akkor még csak csak papíron lévő R/2-vel hat folyószámon tudott kommunikálni. (Azaz ekkora volt közöttük az átfedés.) Az adó és a vevő egy dobozban kapott helyet, üzemmódja AM és távíró (CW). Kétféle, egy (az R/1-nél már bemutatott) nyolcvan centiméter átmérőjű keret- és egy úgynevezett T-antennára dolgozott: utóbbi egy három méter magasra kifeszítendő és tíz méter hosszú sugárzó volt, amely kiegészült egy, a készülékház földelőpontjához kötött hasonló méretű dróttal, amelyeket ötven centis fakarók tetején rögzítettek, s pontosan az antenna alatt vezettek végig. (Ez az úgynevezett ellensúly.)

A rugalmas acéllapokból álló, bőrbe vart keretsugárzóval hatótávolsága sík terepen és Morse jelekkel tíz, a T-vel harminc kilométer volt. Távbeszélő használata esetén keretantennával öt, a másikkal tizenöt kilométerre lehetett vele elszólni. Hegyvidéki viszonyok között ezeket a számokat általában kettővel kellett elosztani. Érdemes közbevetni: az R/3 mindezt roppant csekély teljesítménnyel valósította meg, hiszen új elektroncsövekkel is legfeljebb 1,53 Wattot (!) tudott magából kipréselni – összehasonlításképpen érdemes végiggondolni: egy zseblámpaizzó kettő Wattos, s fénye meddig elég? S még valami, amelyről mindenképp büszkeséggel kell megemlékeznünk: a magyar polgári és katonai mérnökök olyan eszközt alkottak, amelynek érzékenysége CW-ben elérte az egy mikrovoltot: túl azon, hogy ez akkoriban szenzációszámba ment, a műszakilag kevéssé érzékenyeknek érdemes leszögezni, ezt az szintet sajnos számos, ma gyártott távol-keleti lom sem képes megugrani. Az R/3 egyébként olyannyira kiválóra sikeredett, hogy még az ötvenes évek végén is használták egyes példányait. (E sorok írójának a könyvtárában például található Rákosi-címeres R/3-as leírás.)

Az R/3 kapcsolási rajza

Az R/3 két prototípusát a Standard Rt. készítette el. A gyártás előtt két darab német katonai rövidhullámú adó-vevőt rendeltek, amelyekkel több kísérletet végeztek. Minderre azért volt szükség, mert ezt a hullámtartományt akkoriban még nem teljesen ismerték, s a Daróczi úti szertár parancsnoksága tapasztalatokat kívánt szerezni ezen a frekvenciasávon. A munka csaknem fél évig, az első R/3-ak elkészüléséig tartott.

Az R/3 állomás magasantennája

A hadvezetés a két nullszériás darabot csapatpróbának vettette alá: az egyiket Budapesten, a Központi Híradóiskolában, a másikat Szombathelyen, az ottani laktanyában állították föl. Fontos közbevetni: ekkor nem az utóbb hozzájuk rendszeresített antennákat, hanem nyolcvan méter hosszú sodronyokat használtak sugárzónak. A távolság messze meghaladta a száz kilométert. Az összeköttetést távírón pontosan délben, szóban kettőkor vették fel, s egész sötétedésig kiválóan ment minden, ám a Napnyugta elgyengítette, majd teljesen megakasztotta a beszélgetést. A két résztvevő, Kerényi és Irillsam alezredes hibára gyanakodott: telefonon megbeszélték, hogy éjszaka apróra szétszedik a két rádiót, s másnap reggel újra próbálkoznak. Hogy mennyit pihentek, arról nem szól a fáma, ám annyi a visszaemlékezésekből tudható, hat órakor gyengén, az idő előrehaladtával pedig egyre erősebben hallották egymás jeleit, később pedig beszélgetni is tudtak – de a szürkület ismét tönkretett mindent. Utóbb, már a Daróczi úti szertár könyvtárában ülve és a szakfolyóiratokat tanulmányozva rájöttek, a a tesztüzem alatt a terjedés, és nem a technika ördöge játszott velük. A próbákat ennek figyelembevételével folytatták az Alföldön, a Mátrában és a Bükk-hegységben.

Az R/3 adó-vevő fényképe a HTI 1943-as könyvéből

A rádió ellátására 3,6 Voltos akkumulátor és százharmincöt Voltos száraztelep szolgált. Tartozott hozzá egy kézi hajtású generátor, amellyel az akkumulátorokat lehetett tölteni. Az izomerőre alapozott áramfejlesztő 5,2 és 260 Volt egyenfeszültséget szolgáltatott: a tekerőt kezelő katona egy műszeren tudta ellenőrizni, megfelelő fordulatszámon pörgeti-e a kart. Vevőjében öt, úgynevezett szuper rendszerbe kapcsolt elektroncső, míg adójában három uborkásüveg kapott helyet. Kiszolgálását három katona végezte. Szállítását kézi cipelésénél három, lovasított kivitel esetén két egységben oldották meg. Telepítése keretsugárzóval öt, magasantennával tíz-tizenöt percet vett igénybe. Súlya tiszteletet parancsoló: az adó-vevő tíz dekagramm híján tizenkilenc, a generátor 19,2 míg az összecsomagolt magasantenna 10,3 kilogrammot nyomott. Az R/3-at hosszas tesztelés után 1935/36 fordulóján rendszeresítették. Hadtest szinten működtették, ám anyagi okok miatt a csapatok csak a harmincas évek végén jutottak hozzá nagy számban. Ez volt egyébként a Magyar Királyi Honvédség első, távvezérelhető rádiója: a parancsnok egy tenyérnyi áramkör segítségével – az alkalmazott kábel minőségétől függően – ötven-hetven méterről is adásra tudta kapcsolni a készüléket. Ez számos előnnyel járt: egyrészt ha az ellenség bemérte, s megpróbálta kilőni az adó-vevőt, akkor telitalálat esetén sem sérült meg senki. Ezen túl akár sátorból, vagy megfelelő erősítő közbeiktatásával kisebb telefonhálózatról is lehetett dolgozni vele.

Mint látható-olvasható, az R/3 önmagában is remek berendezés. Ugyanakkor tartozott hozzá pár olyan kiegészítő eszköz, melyeket eleink bár nagy sikerrel használtak, a második világháborúval foglalkozó szakirodalom mégsem tesz említést róluk. A mellőzés a berendezések specialitása miatt érthető – ám valójában mégis méltatlan, hiszen e kis kiegészítők önmagukban is ékesen bizonyítják a Magyar Királyi Haditechnikai Intézet katona-mérnökeinek tudását, illetve azt a műszaki gondolatmenetet, amely megfelelő eszközökkel igyekezett ellátni katonáinkat a világháború során.

Az R/3 távrábeszélőjének fényképe a HTI könyvéből

Elsőként említsük meg az R/3 távrábeszélő pótszerelvényt, amely magának az állomásnak a tartozékát képezte. E furcsa nevű tárgy tette lehetővé, hogy az adó-vevőt tábori telefonkészüléken (TBK) keresztül is üzemeltethesse a személyzet – akár egy kilométer messziről. A hang az akkoriban rendszeresített TBK-1 hallgatójában jelent meg, adásra pedig a kagylón található gomb szolgált. Külön szolgáltatásként az R/3-at egyszerű telefonként is használhatták – igaz, mindezt ne a mai értelemben, tárcsás vonalválasztással gondoljuk. A kapcsolósoron létezett egy szolgálati üzem állás: ha a kallantyút ide tettük, akkor a fülhallgatón található PTT megnyomása nem tette adásba a rádiót, hanem a beszédet a telefonvonalra emelte át.

Az R/3 távrábeszélő pótszerelvény eredeti ismertetője a HTI 1943-as könyvéből

A tenyérnyi apróság tömege 0,7 kilogrammot tett ki. Helmich Dezső és Lachstadter Ferenc magánvállalkozók készítették kétszázhatvankét példányban. Ára 1942-ben kilencvenhét pengő volt. Egy 1943 elején, a vezérkar részére összeállított tájékoztató szerint új példányok rendelése esetén a gyártásra való felkészülésre kilencven nap kellett, s cégenként havonta kétszáz darabra lehetett számítani.

Az R/3 távrábeszélő készülék eredeti típuslapja a HTI 1943-as könyvéből

Másodjára bemutatott kellékünk az R/3 távrábeszélő készülék, amelyet a tüzérség híradó-közvetlen alakulatok használtak. E műszaki alkotás kábelcsatlakozás útján lehetővé tette az adó-vevő hatvan méterről történő működtetését. Három fő részre oszlott: a 135 x 220 x 100 milliméteres parancsnoki doboz négy kilogrammot, a 615 x 265 x 140 milliméteres kezelőszekrény 9,5 kilogrammot, míg a két harminc méteres kábeldob 4,5 kilogrammot nyomott. Alkalmas volt a vezető és a beosztott közötti kommunikációra és a távvezérlésre. Az egyes módok egy kulcs segítségével állíthatóak, de arra is alkalmassá tették, hogy a felek gombnyomással egymásnak jelezzenek (úgynevezett zúgó üzem).

Az R/3 pótszerelvény kapcsolási rajza ugyancsak a HTI könyvébőlAz R/3 távrábeszélő összekötése az adó-vevő berendezéssel

A parancsnoki pult áramellátását nem az anyarádióból, hanem külön 1,5 Voltos TBK-1-es száraztelepről oldották meg – ezeket száz-százötven óra után kellett cserélni –, ám a kezelőkészülék már az R/3 fűtőakkumulátoráról kapta a villanyt. Szállítását országos járművön, kézzel vagy gépkocsin végezték, telepítéséhez begyakorlott bakáknak öt perc kellett. Ketten működtették. Ára egy 1942-es adat szerint 1.200 pengő volt. A Standard Villamossági Rt. gyártotta – a rendeléstől számított nyolcadik hónapban havi száz példányt tudtak volna átadni. A doni katasztrófa idején, azaz 1943 januárjában ugyancsak kétszázhatvankét darabot tartott belőle nyilván a honvédség. (Nem a mi szakterületünk, de örömmel várnánk feleletet arra, hogy vajon ezek a számok miként jöttek ki? Gyanítjuk, valami hadszervezési oka volt – de pontosan mi? 😀 )

Az R/3 távrábeszélő készülék kapcsolási rajza

Természetesen joggal merülhet föl bárkiben a kérdés: ugyan, mi szükség volt mindezen berendezésekre? Miért kellett ember nélkül kommunikálni? A válasz egyszerű: a HTI tervezőmérnökei saját tapasztalatból tudták, mily egyszerű a működő adóállomásokat háromszögellési módszerrel hajszál pontosan bemérni, majd – amennyiben a frontvonalhoz közel fekszenek – tüzérséggel megsemmisíteni. Mivel rádiózni óhatatlanul kellett, ezért elsősorban nem a – kétségtelenül sokba kerülő – eszközöket, hanem inkább a drága pénzen kiképzett, speciális tudással rendelkező személyzetet igyekeztek védeni. Az igazsághoz hozzátartozik, a másodjára tárgyalt R/3 távrábeszélő készülék hatvan méteres hatótávja nem nevezhető túlzottan jelentősnek, ám arra mindenképpen jó volt, hogy a gondosan beásott lövegeket, jól álcázott tüzérségi figyelőket mentesítse a becsapódó gránátok repeszeitől, egyben időt adjon a saját csapatoknak a tisztességes feleletre.

Galéria

HA5KDR - HA5CBM

A Magyar Honvédség Crypto-2 kódolásának feltörése

A Magyar Honvédség Altiszti Akadémiáján lévő rádióállomáson az amatőr jellegű munkán túl is van élet. Olykor hozzánk jönnek vendégségbe, máskor pedig mi megyünk tapasztalatátadásra egyéb helyekre. Az alábbi írás azt jelzi, az elméleti munka terén is le tudtunk tenni valamit az asztalra.

A Magyar Honvédség Altiszti Akadémiáján lévő rádióállomáson az amatőr jellegű munkán túl is van élet. Olykor hozzánk jönnek vendégségbe, máskor pedig mi megyünk tapasztalatátadásra egyéb helyekre. Az alábbi írás azt jelzi, az elméleti munka terén is le tudtunk tenni valamit az asztalra.

Ez ugyan nem második világháborús anyag, de attól még témába vág – és nem mellékesen kész csoda, hogy megmaradt. Ezt a két (chiffre-dechifre – azaz kódoló-dekódoló) könyvecskét anno az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének titkos rádióhíradásában használták… (A szerző tulajdona.)

Vajon akad ma valaki az országban, akinek e három jelölés, C-1, C-2 és C-3 mond valamit? E sorok írója hosszú ideig próbált olyan volt vagy aktív, kriptográfiában jártas szakembert találni, aki legalább hallott ezekről – mégsem járt sikerrel. E cikk születése előtt több tucat hajdani titkosszolgálati szakemberrel társalogtunk telefonon vagy személyesen, de a feleleteik révén szemernyit sem jutottunk közelebb a célhoz. (Ez bizonyos szemszögből érthető is lehetne, ha egy időben hozzánk közelebb álló módszerről beszélnénk – ám itt egy hetven esztendeje nem használt, elfeledett kódolás forog szóban. Azaz ez tananyagnak elmehetett volna már úgy húsz éve is.) E jelölések amúgy a Magyar Királyi Honvédség titkosító eljárásait takarták, amelyek bizonyíthatóan léteztek, ám mára fantomizálódtak.

Az ügy – ha szabad rá ezt a kifejezést használni – 2008 nyarán indult Komáromban, amikor a több, a rádióamatőrizmus kezdeteit bemutató könyvet szerzőként jegyző Érsek János (HA2NP) hagyatékának egy részét sikerült az özvegy engedélyével átnézni. E sorok írója a családnál helyben maradt dokumentumok és feljegyzések között lapozgatva bukkant egy soványka, kézzel írott és kereken három mondatos utalásra, amely a Magyar Királyi Honvédség titkosító eljárásait foglalta össze. Ebben pusztán annyi szerepelt, a Crypto (a jövőben) C-1 elforgatásos, a C-2 prímszámokon alapuló többszörös eltolásos míg a C-3 vélhetően elektromos kódoló volt.

Előre bocsájtjuk, aki úgy gondolja, e cikk végére mindhárom eljárás mibenlétével tökéletesen tisztában lesz – téved. Jelen állás szerint a C-1-et immár ismertnek vehetjük (Erről már fénykép is akad, s hamarosan külön értekezünk róla), míg a C-2-es esetében a feloldás módja megvan – de ez csak az adott (később tárgyalt) üzenet megfejtéséhez elegendő. Ám – s ezen van a lényeg – a visszafejtés kulcsát megkaptuk, s a hetven esztendő után napvilágra jött elvek alkalmazásával a többi, (bárhol) rendelkezésre álló üzenet messze könnyebben megfejthető, mintha a nulláról kellene elindulnunk. (Mondjuk Podolszkban, az Orosz Hadsereg archívumában ezzel biztos nem bíbelődnek, mert ott tuti megvannak az eredeti dekódoló iratok.) Külön és nyomatékkal fölhívjuk a figyelmet arra, elágazó kutatás tárgyát kell képeznie annak, hogy a leadni kívánt éles szövegből miként képeztek négyjegyű csoportokat. (Lásd majd lentebb.) Ez irányba már ugyancsak tettünk lépéseket – de annak tárgyalása jelen írás kereteit messze szétfeszítené. A bevezető zárásaként pedig egy kérést tolmácsolunk az olvasó felé: ha bármiféle apró, morzsányi információval rendelkezik e tárgykörből, örömmel vesszük, ha fölkeresi a szerzőt s tudását megosztja vele.

Egy lap a száz esztendős titkok könyvéből…

A C-3 pedig ki tudja mi lehet? Talán-talán az R/3-hoz használható titkosítót értették alatta – de erre sem vennénk mérget…

A C-1 az úgynevezett Aeneas-kereke elven működött – ezt tehát egyelőre kipipálhatjuk – de vajon mi a helyzet a C-2-vel? Azzal a ténnyel, hogy prímszámokon alapszik, önmagában sokat nem lehet kezdeni, hiszen teljességgel ismeretlen, mit és hogyan csináltak velük hajdanán. E téren talán ma is homályban tapogatódznánk, ha nem kerül a szerző látókörébe véletlenül egy úgynevezett Ludovikás jegyzetfüzet, amelyben egy üzenet bemeneti és kimeneti számsorai is ott szerepelnek.

A hajdani tiszthallgatónak az volt a feladata, hogy egy képzeletbeli zászlóalj parancsnokának gyorsjelentését kódolja be. A szöveg általánosságban (azaz értelmét tekintve) eképpen hangzott: Az ellenség a bal szárnyon betört, erősítést kérünk. Mint a bevezetőben is utaltunk rá, jelenleg nem tudunk száz százalékos választ adni arra, hogy ebből a rövidke sorból miként keletkezett az alábbi huszonnégy jegyű számcsoport – de e kérdés föloldására is tettünk már bizonyos lépéseket.

A Ludovikás jegyzetfüzet így őrizte meg az utókor számára a fenti mondat be- és kimeneti számsorát:

A kódolva alatt az éles szöveg átalakítását, a leadandón a rádión távírón vagy fóniában kisugárzott számsort értjük.

Az ugye bizton állítható, a célállomáson csak akkor értik meg az üzenetet, ha azt visszaalakítják az eredeti formába – illetve e rövidke epsitolának azt is tartalmaznia kell valahol (vagy előtte meg kellett egyezni a forgatás módjában), hogy azt mivel tegyék. S ezt – úgy gondoltuk – csak akkor képesek végrehajtani, ha a kódolva és a leadandó közé iktatják ugyan azt, vagy valami hasonló (negatív) módon képzett számsort, amit a föladónál odatettek. Például ha az egyik helyen szoroztak, akkor a másikon osztani kell – vagy fordítva. Vajon miként lehet ezt az állapotot létrehozni? Elsőként természetesen a HA2NP Érsek János hagyatékában föllelt soványka – emlékezzünk: három mondatról van szó – nyomon próbáltunk elindulni. Sokjegyű és rövidke számokkal kísérleteztünk hosszú heteken át, osztottunk, szoroztunk, összeadtunk és kivontunk – mindhiába. Különböző speciális matematikai műveleteket hívtunk segítségül – ám végül arra jutottunk, valamiféle előre elkészített, faék egyszerűségű eljárást kell keresnünk, lévén, nehezen feltételezhető, hogy a parancsnokságok törzstisztjei a háború poklában, amikor minden másodperc számít integrálszámításokkal bíbelődtek volna. Fontos megjegyezni, ez az előre elkészített faék – ha tetszik konzerv valójában nagyon is komoly eszköztára a titkosításnak. Ez lehetett az a bizonyos furmányosan kiagyalt (de az alkotóitól rendkívül komoly számításbéli tudást feltételező) kódfüzet, amelyet a filmeken az ellenség minden áron meg akar szerezni, míg a másik fél baj esetén megsemmisíteni.

Bizonnyal ismert az olvasó előtt, ha az ember lányát-fiát valami nagyon foglalkoztatja, akkor olykor éjjel is vele álmodik. Nos, velünk is ez történt – s hajnalban elkezdtünk összeadni és kivonni. Nézzük újra a szóban forgó számsort. Az üzenet:

Ha a héthez hármat adunk, tízet kapunk. Ha elhagyjuk a maradékot, akkor csak egy nullát kell leírnunk. Ha a második helyen álló héthez hetet adunk, akkor tizennégyet kapunk. Ismét hagyjuk el az első tagot. A hathoz adjunk négyet, az tíz, de csak a nullát kell leírni, hiszen a tízes számokat elfelejtjük. A szaldót („magyar királyi” szakmaisággal: áttérési számot) nevezzük el feloldószámnak.

Akár mennyire is hajnal volt, azt azonnal láttuk, itt bizony ismétlődésbe botlottunk – jelesül, hogy a negyedik csoport második jegyétől újra indul a kapott 3748 7607 5463 7-es számsor.

7760 7803 7781 7808 7102 7808
3748 7607 5463 7374 8760 7546

Úgy éreztük, ez nem lehet véletlen – s talán-talán köze van a prímszámokhoz. Ám az első próba nem hozott eredményt, hiszen a 3.748.760.754.637 nem prímszám. Végül némi internetes kutakodás után kiderült, hogy e sokjegyű „rém” a 450.691 és a 8.317.807 prímek szorzata.

Ha valaki úgy véli, ezzel kész, elégedetten hátradőlhet, téved, ugyanis az eredeti kód visszaállításához még hiányzik egy nem tisztázott művelet – jelesül miként képződött a célállomáson újra az eredeti számsor. Mivel a kezdettől azt tettük föl, hogy amit az egyik helyen elvégeznek, annak a célban az ellentettjét kell csinálni, önként adódott, ezúttal az összeadás helyett a kivonást válasszuk. Pár próba után arra jutottunk, ha a tízekből (azaz csupa nullából) kivonjuk a feloldót, hozzáférünk a visszafordító számsorhoz.

Ha pedig ezt a második szaldót összegezzük a leadandóval – azaz a célállomáson a vettel, akkor azt látjuk, hogy

(Az ismétlődést hozzávettem.)

Nyomatékkal hangsúlyozom, ez csak egy üzenet dekódolását jelenti, s azt, hogy „Az ellenség a bal szárnyon betört, erősítést kérünk.” általános jellegű (értelmű?) kijelentésből miként keletkezett az

7760 7803 7781 7808 7102 7808

számcsoport, nem tudjuk. Talán nem állunk messze a valóságtól, ha azt hisszük, hogy ez hasonló módon generálódott, mint az első világháború esetében. Ott ugyanis (mint azt a birtokunkban lévő, és a rádióscsapatok által alkalmazott kódoló- és dekódoló könyvecske bizonyítja), számsorok alapján alkottak üzeneteket. Azaz valahol valakik (vélhetően a Magyar Tudományos Akadémia korabeli matematikusai) olyan speciális számsorokat alkottak, amelyekben a prímek és azok szorzatai alkották a lényeget, azaz a titkot, a kulcsot.

…és még egy a másik könyvből.

De az is lehet, hogy a prímsorok szorzata (esetünkben a 3.748.760.754.637 ) volt meg sok ezer-tízezer társával együtt egy könyvbe szedve, s ahhoz képest generálták a kódot és a leadandót. Ismételjük, a visszafejtés alapkulcsát megkaptuk, s a hetven esztendő után napvilágra jött elvek alkalmazásával a többi, (bárhol) rendelkezésre álló üzenet messze könnyebben megfejthető, mintha a nulláról kellene elindulnunk. Pláne annak fényében, hogy egy számítástechnikában járatos ember borítékolhatóan könnyebben ír egy feltörőkódot, mint ahogy e sorok írója papír-ceuza módszerrel dolgozott.

Kicsit homályos, kicsit összefirkált – de a lényeg rajta van…

HA5CBM

Királyi honvédségi hívójelek a háború előttről

A Magyar Királyi Honvédség hívójel-hívónév rendszeréről szó szerint semmiféle, a közember számára szabadon elérhető anyag nem született az elmúlt hetven esztendőben. A hallgatás persze bizonyos szempontból érthető: 1945 után nem volt tanácsos e kérdést feszegetni, 1949-től pedig a szovjet módszerre álltunk át. Mire elérkezett 1989-90, az alapanyagok elvesztek, így korunkra a C-1, C-2 és C-3 vagy a „00 kontyos” nem mond senkinek semmit. Pedig nagyon izgalmas lenne, ha tudnánk, hogy az a kevés távirat, ami a Hadilevéltárban (illetve több Podolszkban, az Orosz Hadsereg Archívumában) megmaradt, milyen logika mentén keletkezett. Az alábbi írás egy eredeti dokumentum alapján tör be a rendszerbe. Amit adunk, az teljesen unikát. A cikk végén öt link található, amelyek a nagyméretú fotókra nyitnak ablakot. Egy kérésünk van csupán: ha idézed, hivatkozz az Altiszti Akadémiára és ránk – ez ugyanis a tisztesség minimuma.

Ezt bizony soha nem használták föl! Pedig igény biztos lett volna rá…

E sorok írója a minap apró füzetet kapott édesanyjától. A dokumentumot valójában nem ő, hanem a gyerekkori barátnőjének, Verának a férje, György lelte, s ő adta ajándékba nekem. A címe nem sokat mutat: Hívójelek, hívónevek rádióállomások részére. A szürke fedeles füzethez tartozik egy zseb, amelyben egy lapocska pihen – az alján pedig egy megjegyzés: C1 rejtjelezés.

Ez már önmagában elgondolkodtató, hiszen a Magyar Királyi Honvédség rejtjelezéséről (nyilvánosan) semmi nem maradt meg, s az a három sovány, egy örökségben véletlenül felfedezett mondat, amely rést nyit a kérdésre sem ad rengeteg támpontot. A C-ről viszont saját kutatásaink alapján kijelenthetjük, az a Crypto-1-es eljárást takarja. Ezen túl még kettő létezett, a C-2 és a C-3 – amelyből a másodikat e sorok jegyzőjének két hét munkával sikerült feltörni. (Erről hamarosan külön cikkben számolunk be.)

Visszakanyarodva a füzetre, az egy-egy sárga, zöld, kék, barna és piros színnel jelölt táblázatot tartalmaz. Mint a tudnivalókból kiderül, mindig azt a színt kell használni, amelyet a parancsnokság elrendelt.

A színeken belül a táblázatok számozása (a római) I-től V-ig terjed. Minden táblázat tíz oszlopot tartalmaz (1-től 0-ig), mindegyikben tíz csonka hívójellel és hívónévvel egy-egy forgalmi kör részére. A táblázatok fölött lévő betűk (nevek) a csonka hívójelek kiegészítésére szolgálnak.

Valahogy így néz ki:

Mi ez a katyvasz?!

Hogyan kell használni? Az állomások hívójelének, illetve hívónevének meghatározásához a használandó hívójel táblázat színét, a hullámfolyószámot, az ehhez csatlakozó betűt és római számot kell tudni – valamint azt, hogy a forgalmi kör meghatározását elrendelő intézkedésekben az egyes állomások hányadik helyre vannak besorolva. Fontos megjegyezni, a MKH-nél a rádiókat nem frekvenciában, hanem hullámfolyószámban skálázták be. Azaz ha valaki az R/1-el akart kommunikálni egy R/2-es készülékkel, akkor mindössze három közös számon tudtak csak beszélni – azaz ennyi volt az átfedés a két skála között.

De elég az elméleti dumából, lássunk egy konkrét példát!

A parancsnok a barna szín mellett határoz.

A forgalmi kör hulláma 178 b I.

A forgalmi kör hulláma 178 b I.

A sorban az

1.  4. gyalogezred

2.  üres

3.  5. gyalogezred

4.  üres

5.  üres

6.  üres

7.  üres

8.  2. dandár parancsnokság

Felütjük a barna oldalt. Utána megnézzük, hogy a hullámfolyószám mögött milyen római szám áll. A hullámfolyószám utolsó számjegyével (8) meghatározott függőleges oszlopból az állomások besorolási helyének (azaz 1. 3. 8.) megfelelő csonka hívójeleket és hívóneveket kiírjuk egy celluloid lapra.

Ott a megfejtés, csak ki kell keresni!?

Tehát az

1.  4. gy. e. csonka hívójele 5g míg a hívóneve karós…

3.  5. gy. e. csonka hívójele 6ä míg a hívóneve nyájas…

8.  2. dd. pskg. csonka hívójele 15 míg a hívóneve nyúzó…

Ezt követően az eredeti parancsban szereplő hullámfolyószám utáni kisbetű (b) és a táblázat feletti kiegészítőből a b-betűnek megfelelő névvel (esetünkben Bálint) kiegészítjük a forgalmi kör első állomásának hívójelét és hívónevét.

Azaz a 4. gy. e. jele: 5gb – karós Bálint lesz.

A többi állomás hívójelének meghatározásához is a táblázat feletti kiegészítőket használjuk fel olyformán, hogy a hullámfolyószámhoz csatlakozó betűtől („b”) kiindulva annyi betűt hagyunk ki, amennyit a csatlakozó római szám (I.) mutat – vagyis egyet. Tehát ez esetben a következő állomás hívójelét a „ch”-val (Csongor) egészítjük ki.

Azaz az 5. gy. e. jele 6äch – nyájas Csongor lesz.

Az ez után következő állomás csonka hívójelének kiegészítője folytatólagosan a ch-ból kiindulva és egyet (emlékezzünk a római I-re!) kihagyva az „é” lesz. Ha lenne még állomás, akkor mindig egyet kihagyva az „é”-ből indulnánk ki.

Azaz a 2. dd. pksg. jele 15é – nyúzó Élet lesz.

Ha esetleg a sok állomás miatt a felső táblázat végére érnénk, akkor a kiegészítést elölről kell folytatnunk.

És hogy értsük, adunk még egy ilyen példát is.

Elrendelt szín: zöld

Forgalmi kör folyószáma: 381 u IV.

Forgalmi kör:

1.  üres

2.  3. gy. e.

3.  üres

4.  üres

5.  2. dd. pksg

6.  üres

7.  4. gy. e.

Azaz

3. gy. e. gdu – őriző Ugar

3. gy. e. gdu – őriző Ugar

4. gy. e. aéb – kedélyes Bálint

Kedélyes Bálint

és gödrös Zalán.

Ugye, nem is volt annyira bonyolult?

Ha van otthon eredeti háború előtti táviratod, ne habozz elküldeni nekünk a fényképét. Lehetőleg nagyban szkennelve, mert kitesszük.

Baráti 73!

HA5CBM Miklós

Military Szakosztály

Szépen sorban - Íme az R/6

Folytatva a Magyar Királyi Honvédség rádióállomásait bemutató sorozatunkat ezúttal az R/6 érkezik. (Befut a többi is, türelem… 🙂 ) Fontos megjegyezni, jelenlegi ismereteink szerint bár hatszáznegyvenegy darabot gyártottak belőle, mindössze egy biztos de romos valamint egy hírek szerint megmaradt példányt ismerünk, illetve akad egy magában álló generátorszekrény is valahol az országban. Elkeserítően kevés, pláne, hogy fotónk sincs a túlélt készülékekről – így aki tud ilyen lomhalomról vagy bármilyen alkatrészéről, kérjük, értesítsen és küldjön fényképet, hogy mások is láthassák ezt a különleges masinát.

De jó lenne, ha nem csak egy pár maradt volna belőle...!

Az R/6-ot lovas ezredek- és hadosztályok távbeszélő századainál, huszár osztályoknál, a tüzérosztályok törzsében, légvédelmi figyelőknél, tüzér mérő századoknál és a gépesített vegyi harc századoknál alkalmazták. A huszárezredek távbeszélő századainál kettő, a lovas hadosztályok hírszázadainál három, a huszárosztályok rádiós szakaszainál egy, a tüzérosztályok törzsénél általában egy-kettő, a légvédelmi figyelő szakaszoknál négy, a könnyű hadosztályok híradó századainál hat, a könnyű hadosztályok tüzérezredeinek törzsénél egy, a tüzér mérőszázadoknál egy míg a gépesített vegyi harc századoknál a törzzsel együtt három darab állt szolgálatban.

Egy oldal a HTI könyvéből. Ez nem az, amelyik a repülőrádiókat tárgyalja… 🙂

Egységei voltak az adó-vevő, az áramforrás szekrény, a keret- és a magasantenna valamint egy darab 39 M állomás sátor. A hullámbeállítása külön az adón és külön a vevőn skálaszám (folyószám) hangolással történt. A frekvencia pontosságát csak az adónál lehetett ellenőrizni egy úgynevezett villanó kvarc segítségével, míg az utánállításra egy kulcsos trimmerkondenzátor szolgált. Mindebből kiderül, hogy az úgynevezett közös hullámbeállítás nem működött.

Az R/6 kapcsolási rajza

A készülék távíró (CW) és távbeszélő (AM) jelek sugárzására volt alkalmas, az adáskiváltást a PTT vagy a billentyű lenyomása aktiválta. Az adó áramellátását kizárólag a kézi hajtású dinamóról oldották meg, míg a vevő 3,6 Voltos fűtését (dinamóról tölthető 3,6 Voltos nyolc Amperórás lúgos) akkumulátor telepekről, a százharminckét Voltos anódfeszt pedig úgynevezett száraztelepről nyerték. Fontos megjegyezni, ha a keret- helyett magasantennát csatoltak hozzá, akkor a készüléken belül található variométerrel lehetett kihangolni. A magasantenna egyébként relatív fogalom, hiszen mindössze három méterre kellett kifeszíteni a földtől úgy húsz méter hosszan. A készülék rádiófrekvenciás teljesítménye durván öt Wattot tett ki.

Laikusoknak érdemes közbeszúrni: az öt Watt az durván két és fél hagyományos zseblámpaizzó teljesítménye – s ezzel jó antennával és kedvező terjedési viszonyok esetén akár a Föld másik felére is át lehet táviratozni. Természetesen tudjuk, a keretantenna az R/6 által használt sávokban nem túl hatékony, de ismét utalunk arra, hogy a korábban már bemutatott R/3-mal a Don-kanyarból hazaszólt egy hajdani amateurtárs. Pedig az légvonalban sem úszható meg kétezer kilométer alatt.

A vevő áramfelvétele 3,6 Voltról 0,27 Amper, míg százharminckét Voltról 4,5 mA. A telepek töltöttségét egy átkapcsolható műszerrel lehetett ellenőrizni. Aki volt katona, s került már rádió közelébe tudja, micsoda óriási előny, ha az ember fia egy gyors számítás után tudja, éppen mennyit lehet még az éterben.

A kézihajtású generátor nyolc Voltról 1,4 Ampert ad le az anód fűtése és négyszáz Volton kilencven milliampert az anódfeszültség céljára. Az akkuk töltése 5,5 Voltról négy Ampert kíván.

Egy újabb lap a HTI-től

Az R/6 forgalmi köre eléggé fura: keretantennával 2.110-2.640 Kc/sec-ig (százkilencvenkettő és kétszáznegyvenhét folyószámig), míg magasantennával 1.120–1.560 Kc/sec-ig (száznegyvennyolctól százkilencvenkét folyószámig) terjedt.

A vevő egy három csöves (HP-212) egyenes vevő volt: egy-egy nagy- és kisfrekvenciás erősítő és egy audion fokozat. Az ellenállomás pontos beállítására külön fogantyú szolgált. A távíróvételt az audion fokozat begerjesztésével, míg a hangerőt a nagyfrekis erősítőcső erősítésének változtatásával valamint az audion fokozat visszacsatolásával lehetett szabályozni.

Az Heising-rendszerű adóban ugyancsak három uborkásüveg dolgozott: két 015/400 és egy LD-430. A kisugárzott erőt a keretantenna esetében rezgésellenőrző lámpával, a magasantennánál anódáram méréssel lehetett kontrollálni.

Nézzük a hatótávot: keretantennával síkon távbeszélőben 15,5 távíróban harminc, hegyek között ebben a sorrendben hat és tizenöt kilométerre lehetett elszólni. Magasantennával távbeszélőben huszonöt (CW) és negyvenöt (AM), hegyvidéken tíz és huszonöt kilométerre adódott a hatótáv. Magasantennával a már bemutatott R/11 berendezéssel távbeszélőben harminc, morzézva ötven kilométerre lehetett maximum települni. A szállítása gépkocsin vagy országos járművön málhaládában esetleg szekéren rugós keretben történt. Telepítéséhez keretantennával négy négyzetméterre és három percre volt szükség, míg magasantennával nyolc percre és egy négyszer huszonhat méteres placcra. Összesen négy ember kellett a kiszolgálásához. Ha a vevő akkumulátorait teljesen föltöltötték, akkor huszonnégy órát bírtak egy üzemmel, míg a száraztelepet háromszázötven óra után kellett cserélni.

Az R/6 antennázási utasítása

A huszonegy kilogrammos adó-vevő 480 x 255 x 486, a 22,5 kilogrammos generátor 435 x 215 x 410, a 1,5 kilogrammos keretantenna 600 x 1.000 x 60 míg a tizenegy kilogrammos magasantenna 150 x 850 milliméter helyet foglalt el. Ára 1936-ban háromezer-kilencszázhatvanegy pengőt tett ki. A gyártó a magyar Telefunken volt, s a HTI (Magyar Királyi Haditechnikai Intézet) hivatkozásban megjegyzik, hogy az alkatrészek felét Németországból szerezték be. Az üzem az 1943-ban kiadott HTI kiadvány szerint már nem gyártja ezt a terméket, de a könyv azért azt is megjegyzi, hogy ha feladnák a rendelést, akkor fél év telne el az első példányok szállításáig.

Mára ennyi fért bele. Reméljük, elnyerte a tetszésetek, így várjátok a folytatást… 🙂

Baráti 73!

HA5CBM

Miklós

Military Szakosztály

Egy elektromechanikus csoda 1955-ből

Egy rádióklubnak nem csak a Nemzeti Adó- és Vámhivatal meg a bíróságok felé van kötelezettsége, hanem a nemzet ügyei iránt sem lehet közömbös. Itt van például a honvédelem kifejezés, amely mint fogalom és foglalkozás egyaránt eléggé széles vertikumot fed le. E szó ugyanis nem csak a vadonat új fegyverek beszerzését és a haza iránti katonai odaadást jelenti, hanem – sok más mellett – a múlt emlékeinek és tárgyainak méltó megőrzését. E téren idehaza a legjelentősebb munkát a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum végzi – ám mivel ők sem káptalanok, olykor nekik is jól jön a segítség. S mivel tudja támogatni a profik tevékenységét egy élő rádióklub? Leginkább azzal, hogy gondjaiba veszi – és szükség esetén megjavítja – a Hadimúzeum becses műszaki eszközeit, azaz esetünkben hírközlő eszközeit…

Jobbra szemlélhető a Hadtörténeti Múzeum HTG-1-es berendezése, míg a baloldali a saját. Immá elmondhatjuk, száz százalékos növekedést sikerült elérni e téren, hiszen két ilyen masina biztos működik idehaza! 😀

Lassan egy évtizedes múltra tekint vissza a MH Altiszti Akadémia és a HA5KDR BFRK együttműködése. A Horváth Gábor dandártábornok által kezdeményezett munka Bozó Tibor dandártábornok (immár vezérőrnagy), majd Frankó Imre ezredes alatt is folytatódott-folytatódik Imre Gábor alezredes, valamint Sándor Zoltán őrnagy vezetésével. A klub több mint tíz éve a Hadtörténeti Múzeummal is kiváló kapcsolatokat alakított ki, melyet számos Múzeumok Éjszakája és Repülőnapi rendezvény is jelez.

Még tavaly év végén vetődött föl, hogy a klub elektronikában jártas tagjai örömmel segítenének a közintézmény hírközlő műtárgyainak rendbetételében. Mivel az érvényes jogi szabályozás nem teszi lehetővé, hogy efféle munkára egy múzeum civilekkel szerződjön, így az Altiszti Akadémia támogatására volt szükség. Imre Gábor alezredes és Sándor Zoltán őrnagy Szentendréről, míg Kovács Vilmos ezredes és Bán Attila alezredes a Várból, a HM HIM-ből magáénak érezve a kérdést segítségünkre sietett, s a jogi helyzet tisztázása után immár semmi akadálya nem volt annak, hogy amolyan első fecskeként befusson a Hadi HTG-1-es Hellschreiben adó-vevője a szentendrei bázisra.

Itt volt az egyik fő hiba: rotort valaki bő tíz esztendeje levette a helyéről, majd vélhetően elrémült a mechanikától és úgy rakta össze, hogy az alkatrészek semmilyen formában nem találkoztak egymással. Ha nincs a rendszerben biztosíték, akkor sajnos a rotor jó eséllyel leégett volna. Az illesztőjel párja magán a rotoron található. Ha az ember valóban gondosan betartja a jelöléseket, akkor – ha nem is könnyen – de helyére csúszik a stift…

Mint a linkelt cikkben is olvasható, a HTG-1 a Hungária körúton működött Telefongyár terméke volt, s felépítésében a második világháborús német Feldhell írógépet idézi. (A működésére most nem térünk ki újra, hiszen az a linkelt cikkben részletesen be lett mutatva.) A gyári visszaemlékezésekből tudható, hogy az üzem – amely szó szerint csak akkor szüntette be a javítómunkát, amikor a szovjet csapatok már látótávolságban, a körvasút tetején jártak – a háború alatt rendszeres beszállítója volt a német híradástechnikai vállalatoknak. Mivel ezek több ezres tételben gyártották a Feldhell írógépeket, a harcok lezárulta után töménytelen mennyiségű alkatrész maradt a zuglói csarnokokban. Érthető volt tehát az ötlet, hogy az újonnan felállítandó Magyar Honvédség – majd 1948 után Néphadsereg – felszerelésében a korabeli hadmérnökök helyet szántak a jól bevált és strapabíró Feldhell adó-vevő berendezéseknek. Ám mivel a teljes leírás Budapesten nem állt rendelkezésre, s azt a Lorenz utódja eladni sem akarta, a hajdani szakemberek az úgynevezett „reverse inginering”, azaz visszafejtés módszerét alkalmazták. Mint a memoárokból tudható, a legnehezebb feladat az úgynevezett rotor-sebességszabályzó előállítása, valamint az alap-beszabályzási dokumentáció elkészítése volt. Az érintettek – nem csak az akkori viszonyokat tekintve, hanem a mából nézve is – zseniálisan megoldották a kérdést, s kiváló eredményt tettek le az asztalra. (Zárójelben érdemes leszögezni, ez korántsem egyedi eset volt. Germuska Pál lentebb hivatkozott könyvében egy szovjet löveg hasonló elvű születéséről emlékezik meg, s a sort még hosszan lehetne folytatni…)

A csapágy tisztítás előtt

……és utána

A HTG-1-es adó-vevők a hatvanas évek végén koptak ki a honvédségi rendszerből, s kivezetésük (értsd: selejtítésük) olyan sikeresen történt, hogy mára alig mésfél-két tucat, a romosság különböző lehangoló állapotában leledző példányról van tudomásunk. Pedig mint Germuska Pál, a magyar középgép- azaz hadiipar történetét bemutató remek és elképesztően alapos művéből tudható, ezeket a masinákat összességében több ezres tételben ontotta magából a zuglói üzem. Működő példány viszont tudtunkkal mindösszesen egy maradt, s ez jelenleg az Altiszti Akadémián tekinthető meg.

A rotor bemenetének bekötése. A Szabály. a szabályzást jelenti, a tizenkét Volt a bemenet, míg ha rendesen forog a rotor, akkor a berendezésből dől a százhatvan Volt.

A működőképes masina olajjal lekenve és zsírozva várja, hogy – ki tudja, mennyi esztendő után – ismét összekössék egy rádiókészülékkel…

Éljen az MH AA, a HM HIM és a HA5KDR BFRK 😀

Azaz immár kettő ilyen eszköz van, hiszen a Hadtörténeti HTG-1-e is dolgozik. Azaz elmondhatjuk, hogy e műtárgy tekintetében száz százalékos növekedést sikerült felmutatnunk! 😀

Visszakanyarodva a múzeumi készülékre fontos elmondani, az külsőleg igen szépen megőrződött. A működés helyreállításának ugyan nem része, de elvégeztük a bőrök paraffinozását, továbbá egy teljes külső-belső pucolást is közbeiktattunk. A mechanikai részekről eltávolítottuk a beszáradt zsírt és rátapadt piszkot, a csapágyakat kimostuk és a megfelelő pontokon az olajozás is megtörtént. A takarítás természetesen nem kerülte el a speciális íróhengert sem.

Az eszköz elektromos része szinte hibátlannak nevezhető, ám a mechanika sajnos egyáltalán nem működött. Mint utóbb kiderült, a mozdulatlanság oka a rossz összeszerelésben kereshető – korábban (érzésre olyan tíz-tizenöt esztendőn belül) ugyanis valaki egyszer már levette a helyéről a rotort, majd szembesülvén a bonyolult kuplunggal, szakszerűtlenül pakolta össze a gépet. Mint a mellékelt videó is mutatja, a tizenkét Voltos egyenáramú tápegység szépen forgatja a rotort, amely a százhatvan Voltos anódfeszültséget is gyönyörűen leadja.

A bőr alkatrészeket is gondjainkba vettük. A kezelés után minden puhán hajlott, ahogy a nagykönyvben meg van írva

Apró érdekesség gyanánt érdemes ideszúrni, a HTG-1es adó-vevőkben úgynevezett Klos Károly-féle – a korban valóban kiválónak tekinthető – elektrolit kondenzátorok találhatóak. A neves szakember találmánya hosszú ideig homályban maradt, ugyanis ő az anyagot mindig magában, egy zárt szobában keverte össze. Amikor Klos Károly 1956 őszén disszidált, akkor a Rádiótechnika olvasói 1957 elejétől mi lesz most a remek termékekkel? felütéssel aggódó levelekkel bombázták a szerkesztőséget és a gyártó üzemet. A lap természetesen utánajárt az ügynek majd megnyugtatta a közönséget, közölve a hivatalos választ, mi szerint az elektrolit receptje régóta nem titok előttük, így az alkatrészt kiváló minőségben fogjuk tovább készíteni.

Az egyik eredeti pecsét. A tisztítás során természetesen vigyáztunk arra, nehogy letöröljük.

A jelhenger szerencsére nem volt túlzottan koszos… 😀

A rotor leszerelve. Felhívnánk a figyelmet a két darab sárga színű, Klos-fél elektrolit kondenzátorra… 😀Immár kézzel is forog a rendszer

Zárásként visszakanyarodva a tárgyalt Hellschreiber masinára fontos még elmondani, semmiképpen nem várható el a múzeumtól, hogy ezt az eszközt – úgymond – szolgálati üzemben tartsa. Ez nem is feladata egy közintézménynek – ugyanakkor a felelős műtárgypolitika megköveteli, hogy a jövő számára megőrzött műszaki emlékek lehetőleg jó karban legyenek. S itt egykutya, hogy egy fegyverről, egyenruháról, kardról, kitüntetésről – vagy mint a mellékelt ábrás cikkjegyzék jelzi, egy elektro-mechanikus adó-vevőről beszélünk. S hasonképp igaz az is, hogy a rádióklub szabad kapacitásai – határokkal ugyan, de mégis – a múzeum rendelkezésére állnak.

Üzemel a gép! 😀

Pont azért, mert egy felelős civil közösség dolgai közé tartozik az efféle munka is.

Mindent összevetve tehát elmondhatjuk, a Hadtörténeti Múzeum eszköze megjavult – mi pedig izgalommal várjuk a következő műtárgyat.

73!

HA5CBM

Miklós

Military Szakosztály

Kijárási korlátozás idején mit tehet az ember?

Itt van ez a bezártság. Mit tehet ilyentájt az egyszeri amatőr? Például a családjával foglalkozik. Esetleg ha nője megengedi rádiózik vagy bütyköl. Vagy valami máshoz kezd, hiszen a lehetőségek sora végtelen. 😉

A lényeg a lényeg, hogy mi engedéllyel leszedtük a polcról a jó öreg FuG16Z URH AM rádiót, s nekiálltunk feléleszteni. Első körben természetesen a vevőt vizsgáltuk át. Az alábbi cikkben a fűtésig jutunk el – de remélhetően hamarosan érkezik a folytatás is…

Kezdjük rögtön a végén – jelesül mit lehet kezdeni manapság egy AM-ben dolgozó, negyven MHz környékén üzemelő FuG16z adó-vevővel? Ez ugye még véletlenül sem amatőr sáv, méretezett antennát ide nem lehet kapni csak csinálni, továbbá ugye e lom AM, ami korunkban nem túl gyakori, hiszen például az összes szocialista URH vas FM-ben szennyezi az étert.

A javítás/felélesztés első s egyben legfontosabb lépése, hogy az ember kirajzolja az eredeti, magyar nyelvű leírásból a csatlakozók bekötését. E nélkül értelme sincs hozzáfogni a munkának… 😀

Pedig a válasz egyszerű: azért állítjuk helyre, hogy használjuk. Azért, hogy a modern múzeumpedagógia részeként, amolyan élő régészetként ismét kilépjünk vele a légbe. (Mert ugye a Harris eléggé jó lom, s két katonai állomás között felesleges névvel-címmel mellékelt aktakupacot készíteni egy tíz-húsz perces QSO-ért…) Sőt azért is, hogy leteszteljük, az eredeti leírásában szereplő hatótávolsági és érzékenységi adatok mennyiben felelnek meg a valóságnak. S a történetnek – reményeink szerint – itt még koránt sem lesz vége, hiszen sokkal-sokkal messzebbre tekintünk…

A saruk tökéletesen illenek a hátsó csatlakozókra. Mivel az eredeti dokkoló nem áll rendelkezésre, továbbá egy kisebb vagyont sem szeretnénk adni érte, ezt a megoldást találtuk a leginkább célravezetőnek…

Állítjuk, a FuG16z korának egyik remek URH rádiója volt. Véleményünk szerint nem magának a készüléknek a hibájára (konstrukciójára) vezethető vissza a pilóták visszaemlékezéseiben oly gyakorta előforduló panasz – hanem a kevéssé hasznos mítosz sokkal inkább abból fakadt, hogy akkortájt – idő és nyersanyag hiányában – már nem voltak képesek megteremteni a vadászokon a FuG-ok stabil üzemeltetéséhez szükséges temperált környezetet. Állításunkat arra alapozzuk, amit a szerelők utólag elmondtak: azaz a fel- és leszállások hányattatásai, a több ezer méteres hirtelen emelkedések és zuhanások során fellépő gigászi G-erők nem tettek kárt a robusztus szerkezetben – de a hideg és a huzat elhangolta a földön beállított vevőt és adót egyaránt. Ez életszerűnek is tűnik, ugyanis a pilóták sokat nyüglődtek azon, hogy a start után tíz-tizenöt perccel már akadozott a kölcsönös kapcsolattartás – míg a landolást követően a rádiók ugyan ennyi idő múlva ismét tökéletesen dolgoztak.

Sender S16z by Lorenz

Könnyen belátható tehát, ahhoz, hogy az igazság napvilágra jöjjön, forgalmazni kell ezen URH adó-vevővel. Mivel ilyenre idehaza cca 1945 óta nem igazán volt precedens, mi pont erre készülünk. Természetesen szokás szerint nem magunkban, hanem az Altiszti Akadémiával és a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeummal összefogva.

Egy oldal az eredeti leírásból. A könyv egyébként eléggé alapos, még bizonyos blokkok elnagyolt műszaki rajzait is tartalmazza

A minapi, elzárásban végzett munka arról szólt, hogy megforrasztottuk a szükséges vezetékeket. Mint jó csövesek természetesen tudjuk, hogy a hetven-akárhány esztendeje elcsendesedett uborkás üvegeket előbb tanácsos pár órát fűteni, különben az anód huss, lerántja a leplet belső matériákról. Ez meg ugye nem cél, mert bár van pár marék RV12P2000 a fiókban, de annyi még sincs, amennyi valóban kellene… 😉

A vevőben nyolc darab röhren dolgozik. És igen, szerencsére az összes ilyen szépen kacsint az emberre a sötétben… 😀

Fontos megjegyezni, a lentebbi fényrajzon szemlélhető kábelezés csak a vevőt szolgálja ki, a modulátor egység és az adó még külön tészta lesz. Ha lesz zaj, akkor természetesen teszünk föl videót arról is. Az eredeti, a kabin hátulja és a függőleges vezérsík közé kifeszített sugárzó egy végén táplált 2,1 méter hosszú antenna volt. Mivel a cca negyven MHz 7,5 méteres hullámhosszt jelent, az eredeti hangolónak volt dolga gazdagon. Ahogy a könyv írja, pár száz méter magasan már harminc-, míg lényegesen magasabban akár száz kilométeres hatótávval is lehetett számolni.

A bal szélső két vezetéken dől ki a hangfrekvencia, a jobb oldali csatlakozón pedig a fűtés (tizenkét-) és az anód (kétszáztíz Volt) valamint az antennabemenet szemlélhető

Egyelőre eddig jutottunk, ha lesz új információ, rögvest közöljük.

73!

HA5CBM

Miklós

Military Szakosztály